Hamvazószerda

hamvazoszerda11

Az idei évben Hamvazószerdán este hat órakor püspöki szentmisérte hívogattak a nagybecskereki székesegyház harangjai. A püspök atya Dr. Német Lészló SVD mutatta be a szentmisét Ft. Masa Tamás nagybecskereki plébánossal és Ft. Fehér Roland tikárral együtt. Püspök atya szentbeszédében a Szentatya idei nagybőjti üzenetét vette alapul, hiszen az üzenet nagyon is jól tükrözi a jelenlegi helyzetet a világban:

„Kedves Testvéreim!

A nagyböjt a személyes és közösségi megújulás kedvező időszaka, mely elvezet bennünket a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus húsvéti misztériumához. Idei nagyböjti utunkon jól tesszük, ha felidézzük Szent Pálnak a galatákhoz intézett buzdítását: „Ne fáradjunk bele tenni a jót, mert ha kitartunk, annak idején aratni is fogunk. Amíg tehát időnk (kairosz) van, tegyünk jót mindenkivel” (Gal 6,9–10a).

Ebben a szövegben az apostol a vetés és az aratás képét idézi fel, amely Jézus számára annyira kedves (vö. Mt 13).

Az első magvető maga Isten, aki nagy bőkezűséggel „továbbra is elveti a jó magokat az emberiségben” (Fratelli tutti, 54). A nagyböjt folyamán Isten ajándékára azáltal kell felelnünk, hogy befogadjuk az ő Szavát, mely „eleven és hatékony” (Zsid 4,12). Isten igéjének buzgó hallgatása készséges engedelmességet alakít ki a cselekvésre (vö. Jak 1,21), mely életünket gyümölcsözővé teszi. Már ez is nagy öröm forrása számunkra, de ennél is nagyobb öröm a meghívás, hogy „Isten munkatársaivá váljunk” (vö. 1Kor 3,9) azzal, hogy jól használjuk ki az időt (vö. Ef 5,16), hogy jót cselekedve mi is magot vessünk.

De mi a helyzet az aratással? Nem azért vetünk-e magot, hogy arassunk? Dehogyisnem! Szent Pál rámutat a vetés és az aratás szoros kapcsolatára, amikor azt mondja: „Aki szűken vet, szűken is arat; s aki bőven vet, bőven arat” (2Kor 9,6). De milyen aratásról van szó?

Az általunk elvetett jóság első gyümölcsei önmagunkban és mindennapi életünkben jelennek meg, még ha a legkisebb jó cselekedetekről van is szó.

Isten a szeretet egyetlen cselekedetéről – legyen az bármilyen kicsi – és egyetlen „nagylelkű erőfeszítésről” sem feledkezik meg (vö. Evangelii gaudium, 279).

Valójában csak keveset látunk meg annak gyümölcséből, amit vetünk, hiszen az evangélium szavai szerint „az egyik vet, a másik arat” (Jn 4,37). Amikor mások javára vetünk, akkor Isten nagylelkűségében osztozunk: „Nagy nemesség az a képesség, hogy az elültetett jó titokzatos erejébe vetett reménnyel olyan folyamatokat indíthatunk el, amelynek gyümölcseit mások fogják leszüretelni” (Fratelli tutti, 196).

A nagyböjti időszak arra hív bennünket, hogy hitünket és reményünket az Úrba vessük (vö. 1Pt 1,21), hiszen csak a feltámadt Krisztusra szegezett tekintettel (vö. Zsid 12,2) tudunk megfelelni az apostol felhívásának: „Ne fáradjunk bele tenni a jót…” (Gal 6,9).

Ne fáradjunk bele, hogy imádkozzunk. Jézus azt tanította nekünk, hogy „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1).

A hit nem kímél meg bennünket az élet terheitől és megpróbáltatásaitól, de lehetővé teszi, hogy Krisztusban Istennel egyesülve szembenézzünk velük, azzal a nagy reménységgel, amely nem csal meg, és amelynek záloga a szeretet, amelyet Isten a Szentlélek által a szívünkbe árasztott (vö. Róm 5,5).

Ne fáradjunk bele, hogy a gonoszt száműzzük életünkből. A testi böjt, melyre a nagyböjt hív bennünket, erősítse meg lelkünket a bűn elleni harcban. Ne fáradjunk bele, hogy bocsánatot kérjünk a bűnbocsánat és kiengesztelődés szentségében, tudva, hogy Isten soha nem fárad bele a megbocsátásba.[3]

Ne fáradjunk bele, hogy küzdjünk a bűnös kívánság ellen, az önzésre és mindenféle rosszra indító gyarlóság ellen, mely a történelem folyamán sokféle módot talált arra, hogy bűnbe taszítsa az embert (vö. Fratelli tutti, 166). Az egyik ilyen mód a digitális médiától való függőség, mely elszegényíti az emberi kapcsolatokat. A nagyböjt alkalmas időszak arra, hogy kikerüljük ezeket a buktatókat, és helyette az emberi kommunikáció integráltabb formáját gyakoroljuk (vö. uo. 43), mely „szemtől szembeni, valós találkozásokból” (uo. 50) születik.

Ne fáradjunk bele, hogy felebarátainkkal szeretetben jót tegyünk. Az idei nagyböjtben örömmel adakozva gyakoroljuk azzal az alamizsnálkodást (vö. 2Kor 9,7).

A nagyböjt kedvező időszak arra, hogy felkeressük – és ne elkerüljük – a rászorulókat; hogy megszólítsuk – és ne levegőnek nézzük – azokat, akiknek értő meghallgatásra és jó szóra van szükségük; hogy meglátogassuk – és ne magukra hagyjuk – azokat, akik magányosak. Váltsuk tettekre a meghívást, hogy tegyünk jót mindenkivel, szánjunk időt a szegények és rászorulók, az elhagyatottak és elutasítottak, a diszkriminációval sújtottak és a hátrányos helyzetűek szeretetére (vö. Fratelli tutti, 193).

A nagyböjt minden évben emlékeztet bennünket, hogy „a jó – csakúgy, mint a szeretet, az igazságosság és a szolidaritás – nem érhető el egyszer s mindenkorra: naponta meg kell dolgozni érte” (uo. 11). Kérjük tehát Istentől a földműves türelmes állhatatosságát (vö. Jak 5,7), hogy ne fáradjunk bele jót tenni, egyszerre csak egy lépést.

Szűz Mária, akinek a méhéből a Megváltó világra jött, és aki emlékezetébe véste az összes róla hallott szavakat, „szívében elgondolkodva rajtuk” (Lk 2,19), nyerje el számunkra a türelem ajándékát. Anyai jelenléte kísérjen bennünket, hogy a megtérésnek ez az időszaka az örök üdvösség gyümölcseit teremje számunkra.”

A szentbeszéd után következett a hamu megáldása és a hívek hamvazása, akik szinte teljesen megtöltötték a nagybecskereki székesegyházat a nagybőjti időszak kezdő napján.