Feladatunk vigyázni mindenkire

cq5dam-thumbnail-cropped-750-422

Beszélgetés Dr. Német László SVD püspökkel a kiskorúak védelméről szóló konferencia tapasztalatairól

A kiskorúak védelméről szóló négynapos, február 21-től 24-ig tartó vatikáni tanácskozáson a püspöki konferenciák elnökei, a katolikus keleti egyházak vezetői, a szerzetes-elöljárók képviselői, a római kúria és a bíborosi tanács tagjai vettek részt. Dr. Német László SVD, a Nagybecskereki Egyházmegye főpásztora, a Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia elnökeként volt jelen. 

A tanácskozásról az egyházi média folyamatosan tudósított, de a világi médiumokban mintha nem kapott volna elegendő figyelmet ez az esemény – legalábbis Szerbiában. Ez azt (is) jelenti, hogy nem vagyunk érintettek ebben a témában?

Nem szabad azt mondani, hogy nem vagyunk érintettek. Szerintem ez attól függ, hogy a katolikusoknak milyen szerepe van a társadalomban, hányan vagyunk egy adott országban. Ha kissé figyelmesebben követtük a nemzetközi sajtót ezekben a napokban, akkor láthattuk és hallhattuk, hogy mennyi hír jelent meg már a konferencia előtt, mekkora elvárások voltak a konferencia alatt, és milyen kommentárok jelentek meg a konferencia után. 670 újságíró jelentkezett erre a konferenciára, ami rekordnak számít. A média képviselői többen voltak, mint a családszinóduson.

Nálunk Szerbiában ezekről a témákról nyilvánosan nem nagyon beszélünk. Amikor valami felröppen az újságokban, az általában egy nap alatt eltűnik, legyen az családi erőszak, iskolai vagy egyházi keretek között történő bántalmazás.

A hívek jelentős része ezt a témát tabuként kezeli. Nem érinti őket személyesen, amellett kényes dolog, tehát nem is beszélnek róla. Helyes-e ez?

A kultúrát magunk alkotjuk, benne van az őseink értékrendszere, a mai világ kihívásai, az erkölcsi elvárások, ezért is nehéz megítélni. Belénk idegződött, hogy nálunk az erőszak tabutéma, szégyenletes, ezért nem kell róla beszélni. Szerintem azonban el kellene kezdeni erről beszélni! Sok áldozat van, akiket jó volna, ha kivezetnénk nehéz helyzetükből. Ami még fontosabb, hogy azokat, akik ilyen téren bűnöztek, az igazsághoz vezessük, vagy legalább eltávolítsuk a fiatalokkal való munkától.

Mennyire tabu egyházi és világi körökben a kiskorúak szexuális bántalmazása? Hogyan viszonyul a témához a mi papságunk és püspöki konferenciánk, s mit tapasztalt más régiókban?

Papjaink, püspökeink nagyrészt ebből a közegből jöttek/származnak. Egy általános feladatunk vigyázni mindenkire, akivel dolgozunk, de különösen a kiskorúakat védelmezni, mert ők a leggyöngébbek. 2002-től a kiskorúak védelmében nagyon szigorú szabályok vannak, mind több az elvárás. Ez a nevelésben is jelen van – a fiatal papjaink tanultak is róla a szemináriumban, míg az idősebbek, az én generációm nem.

Az Egyház reakciója egyrészt saját tapasztalatból indul ki, hogy milyen események történtek Szerbiában vagy a püspöki konferencia területén (a Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia kilenc püspökből áll Szerbia, Montenegró, Koszovó és Macedónia főpásztorai alkotják – a szerző megj.), másrészt a Rómából kapott irányelvek alapján.

Mint mondtam, 2002-től megkezdődött a különböző iratok szétküldése, amely felhívja a papság és püspökök figyelmét erre a problémára. Minden konferenciának 2012 és 2014 között ki kellett dolgoznia a saját irányelveit, hogyan kezelje ezeket az eseteket. Nem csak kezelni kell a megtörtént eseteket, hanem még inkább arra helyezni a hangsúlyt, hogyan tudnák segíteni az áldozatokat és előretekinteni, hogy kikerülhessék / megelőzhessék ezeket a dolgokat.

Hogyan lehet felkészülni egy ilyen jellegű tanácskozásra? Gondolok itt a lelki tényezőkre, de a szexuális visszaéléseket elszenvedők felkutatására és szóra bírására is.

Amikor Ferenc pápa meghirdette a konferencia lényegét / témáját és időpontját, kaptunk egy levelet, a szervezőktől, amelyben Ferenc pápa arra kért bennünket, hogy beszéljünk egy áldozattal. Ez akkor lehetséges, ha vannak biztos esetek, amelyek tárgyalása lezajlott, és kiderült, hogy a gyanúsítás az egyházi személy vagy pap ellen igaz.

Szerbiában volt egy ilyen esetünk, nem volt nehéz megtalálni a tanút, aki jelentkezett ezen a tárgyaláson, és aki névvel felvállalta a saját történetét, amelynek alapján elítélték a papot. A felkutatása könnyen ment, de annál nehezebb volt utána elbeszélgetni vele és átérezni a szenvedését, felfogni azt, hogy mi és hogyan zajlott le, miért is történhetett meg így és hogyan volt évtizedeken át eltussolva vagy megtűrve.

A másik dolog a felkészülésben a dokumentumok elolvasása, melyekkel eddig is foglalkozott a Szentszék és a püspöki konferenciánk. Nagyon gazdag irodalom van erről a témáról, nem csak tudományosan, de egyházilag is. Az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban sokkal előrehaladottabb a téma feldolgozása, nagy apparátussal, jogászokkal és megfelelő szakemberek bevonásával. Mi egy sokkal kisebb konferencia vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak azt, amit ők csinálnak, de van lehetőség a felkészülésre.

Nekünk, külső szemlélőknek, akik az egyházi médiumokon keresztül követtük a tanácskozást, úgy tűnt nagyon szoros, szigorúan kötött programot követtek. Mit emelne ki ezek közül?

Minden nagy egyházi találkozón szigorú programkeret van.  Az egyházi programokon, különösen, amikor a Szentszék szervez valamit, a legfontosabb, hogy Ferenc pápa is jelen van. Ezúttal is végig ott volt. Minden résztvevőnek lelkiismeretbeli kötelessége, hogy a legjobbat adja. Délelőtt – délután folyt a közös munka plénumban. A plenáris ülések mellett voltak csoportbeszélgetések is. A 193 résztvevő tizenegy – angol, olasz, spanyol és francia – nyelvcsoportba volt beosztva, s ezek a csoportok minden este beszámoltak a napi munkáról. Lassan, de biztosan kitűntek azok a pontok, amelyek majdnem minden csoportban felmerültek. Ez alapján tudtuk, hogy milyen irányba megy ez az egész és később ezek a pontok tértek vissza Ferenc pápa vasárnapi beszédében.

Püspök atya számos nyelvet beszél, melyik csoport munkájában vett részt?

Legtöbb angol nyelvű csoport volt, én is abban vettem részt. Nagyon jó csoport volt, sokszínű, hiszen minden kontinensről voltak képviselők.

Ferenc pápa – aki maga is jelen volt a tanácskozáson és a liturgikus alkalmakon – mindig is kiáll a rászorulók, az elesettek mellett. A kiskorúak / gyermekek a legkiszolgáltatottabbak, az ő védelmük kétségkívül nem csak az Egyház, de az egész társadalom feladata.  Milyen konkrét eredménye van /lesz ennek a konferenciának?

Ahogy hallgattam a médiumok beszámolóit – itt elsősorban a világi médiára gondolok – úgy tűnt, mintha először lett volna valami találkozó és foglalkozás ezzel az üggyel. Mint mondtam, 2002 óta folyamatosan jöttek ki dokumentumok ebben a témában. Nagyon sok iratunk van, nagyon sok pozitív dolog történt ez ügyben. Ezek összefoglalása volt az egyik eredménye a konferenciának. A másik, hogy ebből kiindulva konkrét lépések is megfogalmazódtak. Az egyik legfontosabb, hogy a bírósági eljárást, ha valakit feljelentenek ilyen bűn miatt, hogyan lehetne minél gyorsabban és hatékonyabban lefolytatni. Részben az áldozatok miatt, másrészt a gyanúsítottak tisztázása céljából.

Van egy javaslat, hogy a püspöki konferenciák szintjén kellene alapítani valami bíróságszerűséget. A nagy konferenciák ezt megoldják, hiszen rengeteg szakemberük és pénzük is van. A kisebbek azonban nem tudják ezt elvégezni. A katolikus egyház egy szolidáris nagy közösség, élő szervezet, Krisztus teste, s elhangzott olyan javaslat, amelyet a Szentatya el is fogadott, hogy alapítani kellene mozgó csoportokat – „task force” ahogyan az amerikaiak mondják –, amelyeket szakemberek alkotnának és látogatnák a kisebb püspöki konferenciákat azért, hogy elkészítsék ott is a kisebb alapdokumentumokat, a folyamatok rögzítését, de ha konkrét probléma adódik, akkor segítsenek annak feldolgozásában is.

Nálunk mikor várható ezek konkrét megvalósítása?

Mi már 2014-ben beadtuk a Szentszéknek az irányelveinket. Ezen annyit lehetne módosítani, hogy feltennénk mindent egy honlapra, amit a konferencia neve alatt működtetnénk minden egyházmegyében azzal a céllal, ha van áldozat, aki szeretné előtárni a bántalmazását, tudja, hogy hova forduljon. Eddig is közismert volt, hogy személyesen a püspökhöz lehetett fordulni vagy egy olyan paphoz, akiben az áldozat megbízik, és aki továbbadná az információkat.
Továbbra is nyitottak szeretnénk maradni és továbbképzést is szervezni a papoknak. A Nagybecskereki Egyházmegyében ezt mindenképpen megvalósítjuk azzal a céllal, hogy jobban odafigyeljenek ilyen dolgokra. Nálunk, Szerbiában hála Istennek nem sok ilyen jellegű eset volt, de fontos lenne, hogy ne történjen egy se.

Hogyan segíthet az Egyház mindazokon, akiket egyházi személyek, mint kiskorúakat szexuálisan bántalmaztak?  Hogyan bátorítsuk őket, hogy számíthatnak ránk, a közösségünkben helyük van, ők is értékesek számunkra?

A segítség akkor kezdődhet el, ha valaki jelentkezik, és bebizonyosodik, hogy tényleg bántalmazták. Amikor egy folyamat végén bebizonyosodik, hogy a gyanúsított valóban elkövette azt, amivel a kiskorú gyanúsítja függetlenül attól, hogy mikor. Ez az egyházi törvény szerint húsz év normális esetekben, de lehet több is. Az áldozat kívánsága szerint az elkövető fizetheti a terápiát, amelynek segítségével megszabadulhatna ezektől a traumáktól. Minden közösség nyitott az ilyen áldozatok irányába – ha vannak –, itt nem látok problémát. Nagyobb gond az, hogy az áldozatok sokszor a trauma, a csalódás, a negatív tapasztalatok miatt nem szeretnének részt venni az egyházi életben. Fontos, hogy az áldozat és az egyház képviselői ebben meg tudjanak egyezni.

Napjainkban egyre többször tapasztaljuk azt, hogy valaki akár bosszúból is megvádol valakit ilyen jellegű cselekménnyel. Ezt hogyan lehet kiszűrni? Hogyan viszonyuljon a hívőközösség a be nem bizonyított esetekhez?

Sajnos, vannak emberek, akik feltűnésből, bosszúból rosszat mondanak másokra. Sokszor az egyház szolgálatában álló személyek sem viselkednek eléggé bölcsen, s ez lehetőséget nyújt mindenféle találgatásra. Az egyházmegyénkben volt egy ilyen jellegű gyanúsítás egyik paptársunk ellen. A legfontosabb ilyenkor, hogy a megyéspüspök munkatársai segítségével elvégezze a kánoni kivizsgálást: megkérdezi az embereket, aki csak hallott vagy beszél erről, hogy mondja el, mi is történt. Meg kell kérdezni az áldozatot és természetesen azt az egyházi személyt, akit gyanúsítanak. Ennek a végén lehet hozni egy olyan ítéletet, amely bebizonyítja, hogy történt-e valami vagy sem.

Sajnos az ilyen jellegű gyanúsításokkal az a probléma, hogy nem lehet „visszaszívni”. Ha sikerül bebizonyítani a bűnösséget, akkor több-kevésbé el van intézve a dolog. Azonban, ha nem, akkor nagyon nehéz lemosni ezt a rágalmat az emberről és azt a bélyeget, amit rányomnak.

Mindenkinek azt ajánlom, hogy őszintén és nagyon felelősségteljesen bánjon ezekkel a hírekkel. Mindenkit bátorítok, aki áldozat vagy tud áldozatokról, hogy szóljon. A mód semmiképpen sem az, hogy először nyilvánosságra hozzuk és utána jelentjük fel az egyházi felelősöknél a feltételezett bántalmazót.

A Nagybecskereki Egyházmegyében kiderült, hogy az adott lelkipásztor esetében valóban csak rosszindulatú rágalomról volt szó. Egyházunk vajon tud-e megfelelő hangon szólni azokhoz, akik ezeket a cselekedeteket elkövették? Friss példa, amely folyamatosan foglalkozatja a közvéleményt a Vatikán pedofíliával vádolt és első fokon elítélt egykori kincstárnoka ellen folyó tárgyalás.

Különböző lehetőségek vannak. Az első lépés mindenképpen a kivizsgálás. Az egyházi szabályok értelmében ez idő alatt a kivizsgálás alatt álló egyházi személy – nem csak papokról van szó, lehet az hittantanár vagy akár sekrestyés, aki egyházi közegben dolgozik, és akiknek bizonyos értelemben munkáltatója az egyház – nem szerepelhet nyilvánosan, nem foglalkozhat fiatalokkal. Ha bebizonyosodik a bűnössége, a tett súlyosságának függvényében különböző büntetések lehetségesek. Papok számára a legnagyobb büntetés a laicizálás, a papi szolgálatból való kizárás; a világiak számára a munkaviszony megszüntetése. Emellett a helyi hatályos törvények értelmében kötelesek együttműködni a rendőrséggel és az ügyészséggel. Vannak országok, ahol ez startban kötelező, nálunk Szerbiában csak akkor, ha bebizonyosodik az illető bűnössége.

Minden esetre legfontosabb megvédeni az áldozatok integritását és méltóságát. Arra azonban oda kell figyelni, hogy nem csak az áldozatoknak kell hinni. Az ausztrál eset azért érdekes, mert a bíboros, ha jól emlékszem, 2001 és 2002 között egy egész évig nem dolgozott azért, mert már akkor fel akarta tárni az egész esetet. Akkoriban az a bűntény, amelyért most elítélték, nem is volt jelen a rendőrségi aktákban. Később jelentkezett, és nagyon kellemetlen az egész, mert hivatalosan két tanú van, de az egyik tanú három-négy évvel ezelőtt heroin túladagolásban meghalt. Furcsa az egész eset, de meglátjuk, hogyan zárul majd le.

Az esetek megvilágítása, feltárása mennyire hat ki hosszú távon a katolikus egyház képviselőinek társadalmi megítélésére, megbízhatóságára?

Függetlenül attól, hogy a katolikus egyházban ez a gonosz dolog is megtörténik és jelen van, a katolikus egyház mégis egy olyan világszervezet, amely világosan szembenéz ezzel a problémával. A statisztikák nem mindig valósághűek, de összehasonlítva ezeknek a bűntényeknek – kiskorúak bántalmazása, szexuális kihasználása – leggyakrabban előforduló színhelyeit, a katolikus egyház képviselői messze távol vannak. Legtöbb ilyen eset a családban, iskolákban, sportklubokban fordul elő itt, Szerbiában. Szégyenkeznünk kell, hogy a katolikus egyházban ilyesmi előfordulhat, ám ahhoz képest, amennyire a médiában nálunk ezt „felfújták”, mondhatjuk, egy dolog is sok, de nem olyan tragikus, mint a nyugati médiumokban előforduló esetek.

Fotó: Vatican Media