Székelykevei nyári képeslapok

Hosszú az út északról Dél-Bánátig, Pancsováig (Pančevo), majd Keveváráig (Kovin), de ha kocsival utazhatunk, a tájban gyönyörködhetünk s eltűnődhetünk, gyorsan elmúlik az idő. Gondot csupán az útjelző táblák okoznak, de az is megoldódik, ha az állam nyelvén megkérdezzük az út menti üzletekben vagy kávézóban dolgozókat. Különben fennáll a veszély, hogy nem az alig hat kilométerre levő település felé kanyarodik el az ember, hanem a Dunán át Szendrő (Smederevo) váránál köt ki, s töprengve a hiába megtett kilométerek miatt, vissza kell mennie ismét Kevevára peremére.

Székelykevét (szerbül Skorenovac) a magyar nyelv legdélebbi bástyájának tartják, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia végvára volt a Dunán. Nevét a falu többséget képező székely származású lakóiról, valamint a középkori Keve vármegyéről és várerődről kapta. Ennek a székely-magyar szigetnek napjainkban külföldi turisták járnak a csodájára, kutatók keresik fel, de nagy számban vannak azok is, akik csak hazajárnak. Az elmúlt évtizedekben ugyanis sokan elköltöztek innen, a jobb megélhetés reményében áttelepültek Bácskába, az anyaországba, illetve nyugatra és Ausztráliába. Nem tudni a számukat, akiket az élet a világ minden tájára elvetett. Az utolsó népszámlálás szerint 2500-an élnek itt, mégis, üres utcák fogadnak. A lakosság 86 százaléka magyarnak vallja magát.

A temető irányába vettem az utat a templomtól. Az utcában szebbnél szebb, virágokkal díszített kertes házak vannak. A vendégfogadó házigazdák otthonai a valóságban még szebbek, mint a reklámokban. A temetőbe a székely kapun léptem be. A temetőn át fasoros, árnyas műút vezet, s kukoricás szegélyezi. Az elvétve megmaradt legrégebbi sírok adatai azt közlik, hogy már 130 éven keresztül békésen megfér itt egymás mellett a székely magyar, a német, a bolgár és valamennyi szerb elhunyt. A kő- és márványsíremlékek közül kopjafák emelkednek ki, róluk nem maradt el a kereszt-szimbólum se. Hazatért msgr. Erős Lajos, hosszú éveken át kisoroszi plébános. Míg visszafelé tartok a faluháza felé, arra gondolok, hogy rendhagyó módon a múlt elénk tárja a jelent.

Gyurgyova település a Duna közelében alakult ki a középkorban. Ferenc József császár 1867. május 5-én kelt döntése alapján a német bánsági ezred területén található réteket a határőrközségnek adományozták, azzal a feltétellel, hogy cserébe megépítik a Dunán a gátakat. Gyurgyova 1869-ben már létezett 369 lakosa volt, Székelykeve 1892 óta létezik. Első lakói magyar palócok voltak, akik Újfaluról, Ürményházáról, Sándorfalváról, Szeged környékről, Óbesenyőről és Szőlősudvarnokról jöttek. 1883-ban bukovinai székelyek érkeztek a faluba, 645 család (kb. 2000 telepes). A fellelt adatok közötti különbségek ellenére, a tény, hogy Gyurgyevo lakóit ez a három nemzet adta, és még néhány szerb család, amit a telepesekről készült összeírás is igazol 1875-ből. Az épülőben lévő gátakat a Duna már 1870 első napjaiban átszakította és a későbbiekben is sok probléma akadt, árvizek gyakran pusztítottak. Elkeseredésében sok család elhagyta a települést, a maradók pedig kitartóan folytatták a réti területek kiszárításával járó kínkeserves munkálatokat. Gyurgyevo áthelyezésének előkészületei 1884-ben kezdődtek meg és 1887-ben értek véget. Időközben kiválasztották azt a helyet, ahol ma Székelykeve terül el, s akkoriban még csak domb volt a löszteraszon. A kormány megbízottai megvásárolták a területet, az állam pedig biztosította az épületanyagot többéves részletfizetésre.

Az első tanító a faluban Mischel János volt. 1895-ben könyvtárat alapítottak, 1899-ben önkéntes tűzoltó brigád jött létre, elnöke Kirchgäusner Johann volt. A tűzoltóház és a kapuja máig megmaradt. 1932-ben megalapították a Kék Duna labdarúgócsapatot.

Július 2-a Sarlós Boldogasszony napja. Székelykevén ez a nap fogadott ünnep. A Szent István tiszteletére szentelt templomban a szentmisét msgr. Fiser János, pancsovai plébános mutatta be ft. Csipak Csaba, ft. Halmai János és msgr. Bogdán József paptestvéreivel. Az ünnepi szónok, Bogdán atya, szívhez szóló beszédet tartott, amelyben kiemelte, hogy Sarlós Boldogasszony ünnepe arról szól, hogy az Isten anyja szíve tárva van a székelykeveiek számára. Az igazi keresztény nem kevély, hanem alázatos, domborította ki az atya. Megemlékezett msgr. Jung Tamásról, az első bánáti püspökről, aki Székelykeve szülöttje. A rekkenő hőség ellenére a papokból és hívekből álló csoport imába mélyedve vonult a falu határában felállított, erre az alkalomra virággal díszített feszületig. Az Isten dicsőségére a rózsafüzér társulat 1930-ban állíttatott feszületet a határban, ugyanis sok idővel korábban a falu határát gyakran súlyos jégverés, elemi csapás, gátszakadás érte a Dunán. A zarándoklat majd 120 évre vezethető vissza. A feszületnél az atyák egyenként az evangéliumot olvasták a négy világtáj irányába fordulva, majd közösen imádkoztak a néppel a vetésért. Ezt követte a vetés megáldása. Egykor ez volt az aratás ünnepélyes kezdőnapja és a gyógynövények szedése. A szertartás után a menet, imával és egyházi énekeket énekelve visszament a templom elé, ahol Csipak Csaba plébániai kormányzó jó étvágyat kívánt az ünnepi ebédhez.

Míg a székely szimbólumokban gazdag faluközpontban fotóztam, az arra járók köszöntése zökkentett a valóságba. Magyarul szóltak. Msgr. Botka József itt eltöltött éveire gondoltam. Az itteni emberek ihlették meg, hogy elkezdjen írni és később Nagykikindán, oly gyakori példákkal tegye színesebbé szentbeszédeit. A hagyomány itt mélyen és kitartóan gyökerez, akár a nép a mai Délvidék végvárain.